Elie Wiesel Nobel békedíjas író a napokban Budapesten járt, és tájékozódhatott arról, mi folyik abban az országban, amelyet továbbra is szeretett hazájának tart (bár Máramarossziget, ahol 1928-ban meglátta a napvilágot, a 20. században csak egy rövid időre tartozott Magyarországhoz). A holokausztot kutató, a holokauszt emlékét világszerte ápoló, a világ legkülönbözőbb pontjain erőszak- és gyűlöletellenes kampányokat folytató gondolkodó és filozófus, aki 81 éves kora ellenére továbbra is rendkívül aktív világpolitikai szerepet játszik Obama elnök csapatának tagjaként, meglehetősen hosszú interjút adott az ATV-nek, a bejegyzés ennek apropóján született.

Az interjúban a holokauszt különlegességéről, az erőszak és a gyűlölet megállíthatatlan terjedéséről, az öngyilkos merényletek beteg és perverz logikájáról értekezik Wiesel, aki a jelen legfontosabb kérdésének a "miért"-et tartja. Miért terjed megállíthatatlanul az erőszak és a gyűlölet, miközben alig 60 éve annak, hogy az egész emberiség megszenvedte a világégés borzasztó következményeit? Miért lehetséges az, hogy a közbeszédet eluralták az indulatok és az agresszivitás? Miért kell Izraelnek még mindig a puszta fennmaradásáért küzdenie, miközben Ahmedinadzsád elnök személyében és az iráni atomprogram előrehaladottságában talán történetének legnagyobb fenyegetésével kell szembenéznie? Miért kell ugyanazokkal a politikai és társadalmi folyamatokkal szembesülnünk, melyek a 20. század közepén a második világháborúhoz és példátlan népirtásokhoz vezettek? Elie Wiesel és az a néhány szerencsés barátja, akik túlélték Auschwitz borzalmait, nem gondolták volna 1946-ban, amikor az Egyesült Államokban először tanácskoztak hosszabban, hogy évtizedek múltán ugyanazok a problémák fogják meghatározni a világpolitikát. A következőkben kísérletet teszünk arra, hogy Magyarország példáján keresztül megválaszoljuk Elie Wiesel fájdalmas, ugyanakkor kifejezetten aktuális kérdéseit.

Magyarországon a közbeszédet soha nem látott mértékben uralta el a gyűlölet és az agresszivitás, melynek lenyomatát jó ideje a mindennapi életben is érezhetjük, közlekedési kultúránk állapotától kezdve, a személyes konfliktusok kezeléséig bezárólag. E folyamatért az a politikai kultúrálatlanság az elsőszámú felelős, amely legitimálta a "szekértábor-logikát", az ellenfél ellenséggé változtatását, a lövészárokharcokra emlékeztető közpolitikai állapotokat, amely semmilyen kérdésben nem engedi a kooperációt, és kompromisszumok helyett a maximális önérdekérvényesítést helyezi előtérbe. Évek, sőt talán egy évtized óta nem találunk olyan jelentős ügyet a magyar politikában, melyet pártokon átívelő egyetértés övezett volna, és amelyre így hosszú távú, kiszámítható megoldás született. A társadalom számára ismeretlenek azok a kooperációs modellek, amelyek segíthetnének a konszenzusos, ezáltal a közjót szolgáló megállapodások megkötésében; helyettük annál inkább ismeri a magyar társadalom azokat az agresszív érdekérvényesítő módszereket, amelyek változatos módon adnak alkalmat az egyéni jólét biztosítására, a közjóval mit sem törődve. Látnunk kell, hogy a politikai elit által közvetített viselkedési minták a gyűlöletbeszéd és az agresszivitás terjedését segítették elő.

A kialakult helyzetért mindkét gyűjtőpártot felelősség terheli, bár eltérő mértékben. A Fidesz politikája a 90-es évek irányváltása óta kizárja a demokráciákat működtető piaci és bürökratikus koordinációs mechanizmusokat: előbbi szerint győzzön az (az alternatíva, ember, csoport, szervezet), aki jobb vagy olcsóbb, utóbbi szerint ha nem is a piaci logika, de előre lefektetett, világos és átlátható szabályozás határozza meg a győztes kilétét. A jobboldali pártban azonban mind a belső működés, mind pedig a külső érdekérvényesítés domináns eleme az önérdek érvényesítése a közjó felett, a kompromisszumok teljes elutasítása és a győzelmi kényszer. Előbbi elemek a párton belül teljesen átláthatatlan szervezeti modellt és személyi kiválasztási mechanizmusokat, a parlamenti politizálásban pedig koalícióképtelenséget és önkorrekció nélküli modellt eredményeztek. A Fidesz a teljes jobboldali egység nevében elmosta az addig sem túl éles határvonalat a mérsékelt és a szélsőjobboldal között. Orbán Viktorék 1998-tól 2002-ig átvették az uralmat a szélsőjobbodalon is, az újnyilas értelmiség jelentős része felesküdött rájuk, sajtójuk a Fidesz szolgálatába állt. A náci nézetek, az ezeket képviselő személyek - a fideszes politikusok hitelesítésével - soha nem látott tömegekhez jutnak el a mai napig. Vona Gábor és a Jobbik is a Fidesz jobboldali konglomerátumának inkubátorában nőtt nagyra, majd szabadult el a Fidesz által ideológiailag alaposan előkészített terepen.

A szocialista párt pedig, látva azt, hogy komoly rövidtávú hasznot húzhat a gyűlöletellenes szavazatok besöprésével, kormányzati pozícióban nem fogott hozzá egyetlen olyan komplex rendvédelmi - jogalkotási - oktatási programhoz sem, amely hatékonyan szembeszállhatott volna az agresszivitás terjedésével. Nagyot hibáztak azonban azzal, hogy az "antifasiszta mozgalom" hitelességvesztésével és a számtalanszor nagy lendülettel beígért jogalkotási és rendvédelmi korrekciós programok kiüresedésével támogatóik elfogytak, a cselekvés hiánya pedig újabb muníciót adott az erőszak embereinek. (Ezzel párhuzamosan az MSZP - teljes joggal - elveszítette reformer, szakértő, jól kormányzó imázsát is.)

A balliberális értelmiség egy része, közte a párt meghatározó tanácsadóival, eközben az ún. oszloposodott társadalom Ausztriában a 90-es évekig érvényes, az egész társadalmat, minden intézményt, a gazdaságot a két nagy párt vezette ideológiai-kulturális blokkra osztó modelljét látta Magyarországon megvalósulni. Ezzel elintézettnek vélte a politikai törésvonalak kialakulásának és mozgásának elemzését, az azokra adandó politikai válaszok keresését. A teljes jobboldali közbeszédet silánynak és alsóbbrendűnek minősítve pedig a baloldali ideológusok, és velük az MSZP elutasította a párbeszédet a jobboldali választókkal is. A félelmetes, egységes fekete masszaként kezelt jobboldali tábor ellen így a korábban elutasított vezérelvűség, szekértábor-logika és agresszív önérdek-érvényesítés legitim eszközökké váltak, sőt, egy idő után már erénynek számítottak (lásd az "MSZP belső demokráciája" kifejezés elfogadottságát Gyurcsány centralizációs időszakában).

Magyarország a rendszerváltással lehetőséget kapott a múltjával való számvetésre, hogy egy nyitott és szolidáris társadalom megvalósítására törekedjen, hogy saját lehetőségeit, jelentőségét és helyzetét reálisan értékelve integrálódjon az európai nemzetek közösségébe. A "hideg polgárháború" állapotai azonban ezt nem tették lehetővé. Nem mentség, hogy ez szomszédainknál sem történt meg. Így győzedelmeskedik a gyűlölet, az egymástól való félelem, így lehet kisebbség ellenes politikával választásokat nyerni.

Nekünk azonban a saját felelősségünkkel kell elsősorban foglalkoznunk. A bezárkózás, önmagunk "igazságainak" hajtogatása ugyanúgy az agresszív, kompromisszumra és újszerű megközelítési módok használatára képtelen politikai kultúra ismérve, ahogy a politikai lövészárokháború is. Ebben a háborúban nem is törekszünk arra, hogy lássuk az ellenség (ellenfél) arcát, megismerjük és megértsük őt. A lehető legpusztítóbb fegyverek használatáért jár az elismerés - és persze az sem baj, ha egy kicsit a lövészárok mögött menedéket kereső civilek is kapnak a lövedékekből. A mi esetünkben a határon túlii magyarság, vagyis 2-2,5 millió ember.

Elie Wiesel düh nélkül és szeretettel tért haza, nem véletlen, hogy minden megnyilvánulásában hangsúlyozza, elutasítja a kollektív bűnösség dogmáját, és nem neheztel arra az országra, amely alig fél év alatt több mint 400 ezer sorstársával együtt a náci hóhérok kezére adta őt. Megértés és párbeszéd helyett azonban Balog Zoltán vérlázító nyilatkozatát, alpári módon megzavart Hanuka-ünnepséget és a jobboldali média teljes csendjét kapta válaszul. Elie Wiesel többet érdemelt volna, de úgy látszik, itthon még mindig kevesen akarják meghallani a külföldön nagy tiszteletben álló magyar zsidó ember szavát.