A kérdés aktualitását Sólyom László eheti interjúja adja, melyet a Heti Válasznak adott. (A köztársasági elnökkel eddig csak a Reakció blognak és a Népszabadságnak sikerült hosszabb-rövidebb interjút készítenie 2005 óta.) Az interjú kijelentései körül kialakult vita szolgáltatta a karácsony előtti hét legfontosabb híreit, ami érthető, lévén az államfő, az alkotmányban neki szánt protokolláris szerepen újfent túllépve, szinte minden kérdésre határozott és egyértelmű normatív válaszokat adott. Ebben az írásban nem foglalkozunk a kijelentések tartalmával, helyette csak a következő kérdésre próbálunk választ adni: vajon tényleg „jobban járt volna az ország, ha akkor (2009 tavaszán – a szerk.) az előre hozott választások mellett dönt a parlamenti többség”?

Sólyom László két területen, a gazdasági mozgástér beszűkülésében és a szélsőjobboldal előretörésében látja azt a két kulcsmozzanatot, amelynek megálljt parancsolt volna egy előrehozott választás. Érdekes és vitatható álláspont azonban, hogy egy esetleges tavaszi országgyűlési választás biztosabb és legitimebb parlamenti többséget és kormányzatot teremtett volna a jelenleginél: pusztán aktuális közvélemény-kutatási adatokból kiindulva ezt a következtetést levonni nagy tévedés.

Kétségtelen azonban, hogy a gazdaság és a költségvetési politika számára a nemzetközi (IMF, EU, IBRD) hitelcsomaggal kapcsolatos szerződések megkötése (2008. október 27.) és Bajnai Gordon kormányfővé való kinevezése (2009. április 14.) között eltelt időszak semmittevéssel telt. A Gyurcsány-kormány utolsó költségvetése már a megszavazása napján teljesíthetetlen volt (a közszférában dolgozók utólagos bérkompenzációja szembement az IMF-hitel feltételeivel), a forint a valutaválság első jeleit mutatta a regionális valutáknál szignifikánsan erősebb árfolyam-zuhanásával, az alapkamat pedig a pénzügyi rendszer stabilitása érdekében olyan magas szintre került, hogy az már önmagában is recessziót idézett volna elő a forinthitelek irreális ára miatt. Említett időszakban gyakorlatilag rendhagyó kampány folyt, amely a Gyurcsány-kormány túléléséért vívott kommunikációs harcában, érdemi intézkedések hiányában és a gazdasági intézményrendszer megbénulásában öltött testet. Magyarország mégis túlélte ezt a rendkívül válságos néhány hónapot, kihúzva a talajt a balliberális oldal „ideológusai” alól, akik szerint egy előrehozott választással járó kampányidőszak a világgazdasági válság kellős közepén romba dönthette volna az országot. A magyar gazdaság, súlyos árat fizetve ugyan, de talpon maradt egy kvázi ügyvezető kormányzás kellős közepén is.

A gazdaság szempontjából azonban már 2008 márciusában, a szociálisnak csúfolt népszavazás után jót tett volna egy kormányváltással járó irányváltás – a bársonyos reformkorszak adta meg ugyanis a kegyelemdöfést az elavult struktúráival és intézményrendszerével a válság begyűrűzéséig elevickélő Magyarországnak. Sólyom László tehát nem jól közelíti meg a kérdést: nem 2009 tavaszán, hanem már jó egy évvel korábban szükség lett volna a gazdaság szemszögéből egy radikális irányváltásra, amely felkészültebbé tette volna az országot a külső sokkok ellen. Eközben igaz a köztársasági elnök megállapítása, miszerint a jelenlegi parlamenti többség már nem képes stratégiai időtávban gondolkodni, így pedig a hosszú távú kibontakozást megalapozó lépések elmaradtak – más kérdés, hogy a közösségi közlekedésben, a költségvetési fegyelemben és transzparenciában valamint az költségvetés bevételi és kiadási oldalán is történtek olyan lépések, melyek megalapozhatnak jövőbeli szerkezeti reformokat. Összességében pedig visszás számon kérni az intézményi átalakítások hiányát azoktól a kormányzatoktól, amelyeknek sem elvi, sem szakértői szintű támogatást nem adott a köztársasági elnök a ciklus eleji reformkezdemények idején.

A társadalom szempontjából az előrehozott választás, bizonyos kockázatok mellett, valóban hasznos lehetett volna. Ez még akkor is így van, ha a minden bizonnyal hatalomra jutó Fideszt, ahogy már korábban is kifejtettük, hatalmas felelősség terheli a közállapotok romlásáért agresszív retorikája, a szélsőségeseknek szabad kezet adó médiabirodalma és a szélsőjobboldali szavazatok görcsös akarása miatt. A Jobbik megerősödése a rossz kormányzás, a társadalmi feszültségek felületi kezelésének valamint az antifasiszta mozgalmak és retorika hiteltelenségének egyenes következménye. Ahogy a sajóbábonyi eset is mutatja, a Bajnai-kormány elkötelezettsége a szélsőséges provokációk megakadályozására ugyan dicséretes, ám korlátozott mandátuma és a mögötte álló parlamenti többség rövidtávú gondolkodásmódja miatt mégsem képes a hatékony cselekvésre. Bár az utóbbi időben egyre inkább kialakulni látszik egy egészséges „demokratikus pártok – Jobbik” törésvonal, ennek alapfeltétele az, hogy a balliberális oldal ellenség helyett ellenfelet lásson a mérsékelt jobboldalban (e témában pedig partnert), miközben a Fidesz kormányra kerülése esetén jóval nagyobb nyomással szembesülne a szélsőséges retorikához és eszmékhez fűződő alsó- és középszintű (vö. Molnár Oszkár) viszonya miatt. Ugyanakkor a rendőrséggel szembeni elvárások tisztázását, a bírósági működés minőségének javítását és a társadalmi feszültségeket érdemben csillapító szociálpolitikai és oktatási reformokat már csak egy új kormánytól várhatjuk.

Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy ma már az események ismeretében tudjuk megítélni, jó lett volna-e Magyarországnak a tavaszi előrehozott választás. Arra jutottunk, hogy bár jelentős kockázatok és előre nem jósolható váratlan kudarcok esélye mellett is, de elsősorban a Gyurcsány-kormány utolsó événél, stratégiai szemszögből pedig a Bajnai-kormány működésénél is tisztább helyzetet teremtett volna az előrehozott választás.