Újból előkerült a kettős állampolgárság ügye, és most a szocialisták sem tűnnek olyan khm elzárkózónak, mint múltkor. Sőt, ezúttal összpolitikai összeborulás várható a kérdésben, a politikai álmoskönyvek szerint ugyanis most a „nemzeti“ politika a menő, jelentsen ez bármit.
Sajnos, nehéz a kettős állampolgárság ellen érvelni. Nem azzal volt baj ugyanis, hogy az MSZP nemet mondott, hanem ahogy nemet mondott. A kisszerű, az emberek legaljasabb kispolgári ösztöneire irányzott nem kampány ugyanis teljesen ellehetetlenítette a kettős állampolgárság elleni józan, megfontolt és jogos érveket is. Most mégis kísérletet teszek ez utóbbira.
A kettős állampolgárság a magyar politika Szent Grálja lett a rossz emlékű, magyart magyarral összeugrasztó, a határon túli magyarok millióinak megaláztatást hozó 2004. decemberi népszavazás óta. A Szent Grál természete, hogy nem létezik, ezért nem is jelent valós megoldást semmire. Támogatói, a magyar jobboldal egésze számára a kettős állampolgárság az úgynevezett „a nemzet határokon átívelő“ egyesítésének eszköze.
(Zárójel: Arról a „hazafias“ magyar jobboldalról beszélünk egyébként, amelynek vezére, a nemzet örökös miniszterelnöke, Erdélyben a székelyföldi autonómiát elutasító, a magyarok folyamatos megosztására játszó, cinikus Basescuval smúzol. Majd hallgatóságát és erdélyi „szövetségeseit“ megalázva, Basescu támogatására bíztatja az erdélyi magyarokat, miközben egyébként az államfő választáson magyar jelölt is indul. Zárójel bezárva.)
A magyar állampolgárság tömeges megadásával azonban nem lehet Trianont orvosolni, egyesíteni a nemzetet. Trianont ugyanis csak egy módon lehet orvosolni, ha a határon túli magyar közösségeket államalkotó közösségeknek ismerik el saját hazájukban. Vagyis annak a politikai nemzetnek a tagjai lehetnek, ahol élnek. Ettől még lehetnek, sőt, csak igazán így lehetnek, így maradhatnak meg kisebbségben magyarok. Ezt Magyarországtól nem tudják megkapni, csakis saját országuk többségi társadalmától. Velük kell megállapodást kötniük, Magyarországnak ehhez pedig minden támogatást meg kell adnia. Ezért kell küzdenünk minden nemzetközi és EU fórumon.
A kettős állampolgársággal azonban a magyar állam megpróbálja kiterjeszteni joghatóságát más államok állampolgárainak tömegeire. Igazolva ezzel egyébként a szomszédos országokban, különösen Szlovákiában és Romániában karrierjüket igen sikeresen, magyarellenes fóbiára építő politikusok legvadabb állításait. Ezentúl a határon túli magyarok állampolgársági lojalitását még hihetőbben lehet majd megkérdőjelezni. Ezentúl minden, a kollektív jogokért való törekvésre azt lehet majd válaszolni, hogy fogjátok a magyar útleveleteket és menjetek haza. Egyébként a nemzetközi jog szerint megfosztható valaki az állampolgárságától, ha szerez egy újat (házasságra, családegyesítésre, illetve természetsen a születéstől fogva kettős állampolgárokra ez nem vonatkozik). Kétlem, hogy ezt meg is lépnék NATO szövetséges és EU tagállam társaink, de biztos vagyok benne, hogy a kérdés azonnal a politikai napirendre fog kerülni. Konstruktív vita lesz, az biztos.
De a legnagyobb baj a kettős állampolgársággal, hogy – jó, magyar szokás szerint – egy olyan dologról folyik a vita, ami az adott problémára nem nyújt megoldást. Esetünkben tehát egyáltalán nem ad választ az egyes határon túli magyar közösségek és a határon túli magyar emberek problémáira. Köszönő viszonyban sincs azokkal. A Magyarországra való könnyebb beutazáshoz már csak a kárpátaljai magyaroknak jelentene segítséget, de Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárságot, így az meg sem adható ukrán állampolgároknak (csak akkor, ha lemondanak ukrán állampolgrságukról). A beutazás megkönnyítésének azonban megvannak a maga békés, konstruktív nemzetközi feszültséget nem okozó és hatékony eszközei.
Mert mire kellene megoldást nyújtania végre Magyarországnak? A szülőföldön maradóknak közösségeik, anyanyelvük, kultúrájuk megtartásában kell segíteni. Olyan átláthatóan működő, megfelelő, kiszámítható finanszírozást biztosító pályázatokat nyújtó intézményrendszerre van szükség, amely valódi segítséget ad ebben. Tapasztalataim szerint még az olyan városokban is, mint a magyar többségű, székelyföldi Sepsiszentgyörgy, az identitás folyamatos fenygetettségének érzése a legrosszabb a kisebbségi létben. Magyarországnak iskolákat, önképző köröket, zenekarokat, újságokat, hagyományőrző egyesületeket, diákszövetségeket, műemlékek felújítását, közösségi házak építését, kulturális eseményeket, fesztiválokat, kiállításokat, satöbbi kell elsősorban támogatnia.
A magyar állampolgárság megadásának kérdése akkor válik releváns kérdéssé, amikor valaki úgy dönt, hogy Magyarországon akar élni, és magyar állampolgár akar lenni (a kettőt ugyanis érdemes szétválasztani egymástól). Az itt élő, dolgozó, tanuló határon túli magyarok éltetét jelenleg hivatali packázás, a bürokratikus eljárások lassúsága, egymásnak ellentmondó szabályok keserítik meg. Miért van az például, hogy egy legalább 10 éve itt élő kárpátaljai ismerősöm, aki itt végezte el az egyetemet és itt is dolgozik biológus kutatóként, nem kaphat öszöndíjas helyet a doktori képzésben (ezért súlyos összegeket fizet érte)? Mikor már biológus kutatóként dolgozik, termeli a GDP-t, fizeti az adót? Állampolgárságról pedig inkább nem is álmodik, a letelepedési engedély megszerzése is hihetetlen tortúra volt.
A jelenlegi kedvezmények ugyanis a gyakorlatban szinte semmit sem jelentenek. 10 éve Budapesten élő, erdélyi feleségemmel csak úgy tudtunk például összeházasodni, hogy elmentünk a szülővárosába hétköznap – az ember ugye akkor dolgozik –, hogy kikérjük az igazolást, hogy nem kötött még házasságot, illetve jelenleg nem házas, mert az EU tagállam Románia nagykövetségétől kapott igazolást természetesen a szintén EU tagállam Magyarország nem ismeri el.
Ezért megoldást az áttelepülők számára az jelentene, ha valóban megkönnyítenénk a munkavállalás, a letelepedés, a tanulás feltételeit, valamint az állampolgárság megszerzését is, ha valaki így dönt. Valamint érdemes lenne az ösztöndíj programokat tehetséges külföldiek előtt megnyitni vagy számukra ilyeneket indítani, mert az jó, ha tehetséges emberek Magyarországra jönnek és nálunk is maradnak. A határon túliak pedig előnyt élvezhetnének ezekben a programokban.
A vita azonban nem ezekről a kérdésekről folyik, hanem a magyar útlevél, választójog nélküli (ami egyébként nonszensz) szimbolikus fontosságáról. Ezért elnézést kell kérnem, szimbolikus fontosságú ügyeknél valóban nincs helye érveknek.