A politikai korrektség fölött kimondták a halálos ítéletet arra hivatott közgondolkodók, politikusok, sőt sajnos Lovasi András is. Az ítélet indoklása szerint a politikai korrekt beszédmód ránk erőltetése miatt nem lehet ebben az országban a valós problémákról beszélni, hiszen néven sem lehet azokat nevezni. A politikai korrektséget erőltető liberális és baloldali gondolkodók, szól tovább az érvelés, valóságos nyelvi (így gondolati) diktatúrát vezettek be, és mindenkit, aki nem akart megfelelni a kánonnak, mindenkit, aki mert beszélni a valós problémákról, kikiáltottak rasszistának, szélső jobboldalinak, antiszemitának (maga Orbán Viktor is így gondolja ezt pedig illik komolyan venni). Emiatt erősödött meg a Jobbik mondják, hiszen a probléma nem a diagnózissal, hanem a megoldási javaslataikkal van. Pelle János is így érvelt a hvg.hu-n Moldova György és Pásztor Albert (!) védelmében. Erre az egészen beteg érvrendszerre mutatott rá T.G.M. is metsző pontossággal egy hónapja, a Népszabadságban megjelent cikkében.
Az egészben persze az az egészen röhejes, hogy nem emlékszem arra, amikor Magyarországot megfojtotta volna a politikai korrektség. Nem tudom, ki hogy van vele, de én ennek éppen az ellenkezőjére emlékszem, pedig már több mint 10 éve követem napi rendszerességgel a magyar közéletet, sajtót. Az pedig egyenesen félelmetes, hogy emberek komolyan állíthatnak olyat ebben az országban, hogy a politikai korektség volt a tények kimondásának legfőbb akadálya. Mi van? Ja, hogy mostantól kezdve az előítéleteinket, rasszizmusunkat fogjuk tényeknek hívni, évszázados babonákat, nemzeti mítoszokat, megkövesedett, elnyomó társadalmi struktúrákat (pl, a nő helye a konyhában van) hagyománynak? Jó, csak, ha már a dolgok néven nevezésénél tartunk, tegyünk is így.
Politikailag korrekteknek lenni márpedig azt jelenti, hogy az ember nem aláz és szégyenít meg embereket már azzal, ahogy megnevezi őket. Beszédmódja nem az elnyomás, a megvetés, az előítéletek nyelve. Például az ember nem nevezi a mozgáskorlátozottakat nyomoréknak, a melegeket buzinak, a feketéket niggernek, a zsidókat bíboldónak vagy a romániai magyarokat bozgornak.
Itt azonban a történet nem ér véget. Körülbelül egy éve egy kifejezetten színvonalas utazással és gasztronómiával foglalkozó blog egy Párizsról szóló bejegyzésében például a szerző éppen arról értekezett, hogy bár az ember Párizsban a borravalót az asztalon hagyja a járdára kihelyzett asztalokon is, a külvárosokban ez nem szokás. Ez utóbbinál azonban úgy fogalmazott, hogy "Párizs, khm színesebb kerületeiben". Ez a kijelentés amellett, hogy otromba, hazug is, hiszen azt sugallja, hogy a szegényebb városrészekben azért rosszabb a közbiztonság, mert ott nem rendes fehér emberek, hanem színesbőrüek laknak. Pedig ehhez bőrszínüknek semmi köze sincs. A szegénységnek, munkanélküliségnek, a társadalmi integráció hiányának, a kivetettség érzésének, a jövőkép teljes hiányának és természetesen személyes döntéseknek annál inkább. Csak a bőrszínnek nincs. Arról már nem is beszélve, hogy nyilván a "színesebb kerületekben" sem csupán színesbőrüek laknak, ahogy a "fehérebb kerületekben" sem kizárólag fehérek. (Ráadásul egy olyan metropoliszban, mint Párizs, valószínűleg a Föld majd' összes nemzetiségéből találunk embereket.)
A fenti történettel csak meg akartam mutatni, ahhoz, hogy valóban tudjunk társadalmi jelenségekről, politikai problémákról, feszültségekről érvényes állításokat tenni, először is politikailag korrektnek kell lennünk.